Ha esetleg valaki nem figyelné a dátumokat, az előző bejegyzést még két hete írtam, de csak most küldtem el. Ennek megfelelően a benne leírtak már nem igazán aktuálisak... mármint annyiból persze igen hogy a helyzet változatlan, de korántsem olyan súlyos mint amilyennek azt lefestettem. Inkább csak az első ijedtség beszélt belőlem meg anyából is. A lényeg az hogy természetesen nem lettünk egyik napról a másikra szegények, de az tény hogy azóta egy kicsit jobban odafigyelek rá hogy mire és mennyit költök, hogy mi az amire tényleg szükségem van és mi az amit csak azért szeretnék mert miért ne. Ettől függetlenül a holnapi Nightwish koncertre természetesen elmegyek, arra már hónapok óta megvan a jegyem úgyhogy ez az egész egyáltalán nem érinti. Viszont ehhez kapcsolódik a törénet amit el akarok most mesélni.
Még csütörtökön történt spanyolórán, és csak azért nem írtam róla eddig mert tapasztalatból tudom mennyire nem jó indulatosan blogot írni. Olyankor minden amit abban a percben jogosnak érzek, néhány nap múlva visszaolvasva már zavarbaejtő és sokszor röhejes. Úgyhogy most nagyon bölcsen hagytam magamnak elég időt hogy lenyugodjak, és tiszta fejjel leírhassam amit gondolok. A történet a következő. Spanyolon vagyunk és arról beszélünk hogy ki mit fog csinálni a hosszú hétvégén. Rám kerül a sor és megmondom hogy koncertre megyek. A tanár nem ismeri a Nightwisht amin mondjuk eléggé meglepődtem, de a többiek igen. És mondják is hogy régen ők is szerették... régen... na én itt már fújtattam dühösen. Megint ez a "régen szerettem de már kinőttem" szöveg. Mire a tanár is megkérdezi hogy "Ez ilyen tinizene?", de még mielőtt válaszolni tudnék, megteszi ezt helyettem az egyik csoporttársam, mondván hogy nem az, csak hát nagyon depresszív, meg hogy egy operaénekesnő énekel benne... én meg ellenkezem hogy már öt éve nem ő az énekes de semmi baj, és egyébként a legkevésbé sem depresszív... de ez senkit nem érdekel, és már kérdezi is a tanár gúnyos vigyorral: És Nóri, neked ez tetszik? Ilyeneket hallgatsz? Mire gondoltam nem megyek bele a metalzene sokszínűségének magyarázásába, hanem kivételesen az összes különböző stílust bezsúfolom én is az "ilyenek" kategóriába... és rávágom hogy nem, hallgatok másfajta zenét is. Merthogy így is van, és a következő kérdésre azt is megmondom hogy milyet: latin popzenét. Na ez már érdekesebben hangzik, egészen addig amíg példát nem kell mondanom és meg nem említem az egyik kedvencemet, David Bisbalt. Erre még gúnyosabb nevetésben tör ki és közli hogy az szörnyű, egy katasztrófa, meg minden egyéb negatív jelző, "még Enrique Iglesiasnál is rosszabb", ami után már igazán nincs kedvem bevallani hogy én Enrique Iglesiast is nagyon bírom. Utána még egy sort értetlenkedik azon hogy az ilyen kemény zenék mellett hogy tudok Bisbalt hallgatni, majd végül bocsánatot kér amiért megbántott. Én meg... ugyanmár, dehogy bántódtam meg, különbenis hozzászoktam már... de azért igenis rosszul esik. Főleg amikor utána mindenki más is elmondja hogy milyen zenéket szeretnek: disco, elektronikus, dubstep... jaaa hogy ezek rendben vannak. Csak amit én szeretek, azt kell fikázni. Ezt egyébként annyira nem értem. Én sosem bántottam senkit. Maximálisan hiszek abban hogy mindenkinek joga van azt hallgatni amit szeret, és egy normális világban emiatt nem kéne szégyenkeznünk vagy attól félnünk hogy bántani fognak miatta. Én sosem állítottam le a barátaimat amikor heteken át Kispált énekeltek gimiben, vagy amikor osztálykirándulásokon az egész busz zengett Rihannától mert az "uralkodó réteg" egyértelműnek vette hogy ezt mindenki hallgatni akarja, de akkor sem szóltam egy rohadt rossz szót sem amikor Csaba lelkesen mesélte hogy volt Guetta koncerten. Sőt, még érdeklődtem is hogy milyen volt. Akkor engem mi a faszért nem lehet békén hagyni???
Nna. Csak sikerült kiírnom magamból. Lezárásképpen pedig íme két dal, változatosan fos zenei ízlésemet megünneplendő:
Aaannyira lehangoló egy szám, mindjárt megyek is sírni a sarokba.
Ez meg undorító, nyálas, létezésre sem érdemes, nem is tudom hogy gondoltam hogy szeretem.