Here I Go Again (NPLL Pt. 2.)
2012.04.15. 18:21, Shaera
Ami lehet hogy még hosszabb lesz mint az előző, de nembaj.
Szóval ott hagytam abba hogy csütörtök. De ahhoz hogy ezt értsétek, visszakanyarodok oda amikor azt mondtam: láttam egy plakátot. Egy plakátot amin egy hosszú szőke hajú, cowboykalapos csávó virított, meg mellette még néhány ember de akkor azt nemigen fogtam fel, a felirat pedig: Rock of Ages. Azonnal tudtam hogy mi ez és azt is hogy muszáj megnéznem. A szóbanforgó mű ugyanis egy musical, de nem akármilyen: csak és kizárólag csodálatos 80-as évekbeli rockszámok vannak benne, olyanok amiknek a nagy részét imádom és kívülről fújom. Én onnan ismerem magát a darabot hogy film is készült belőle amit remélhetőleg Magyarországon is le fognak adni, azt hiszem júniusban jön ki. Az természetes hogy a filmet megnézem, de soha eszembe sem jutott volna hogy egyszer színpadon is láthatom... nem is tudtam hogy Londonban is adják, amíg meg nem láttam azt a plakátot. Aztán még egyet, meg még egyet... akárhova mentünk ott volt, és nem kellett túl sok győzködés ahhoz hogy anya beleegyezzen, megnézi velem. Szóval így indult a csütörtök: elmentünk jegyet venni. Ja igen, aznap volt a 20. szülinapom, ez nem különösebben fontos de annyira örülök hogy pont aznap mentünk el! Sikerült nagyon nagyon olcsó jegyeket szerezni, 20 font darabja de úgy hogy a második sorba szól ami lényegében ott van két méterre a színpadtól... és egyébkét telt ház volt, már kint állt a tábla is, de szerencsére azért mi még kaptunk jegyet. Az előadásig viszont még hátra volt egy teljes délután, amit mi a British Museum-ban töltöttünk el. Azóta vágytam eljutni ide amióta először jástzottam a Broken Sword 2-vel. Abban itt szerezte meg Nico az egyik maja követ aminek segítségével aztán megakadályozták a világvégét, és ugyan tudtam hogy azt a követ úgysem találom meg (merthogy Nico már elvitte ugyebár... mi másért ne találnám, khm), de azóta érdekel ez a múzeum. Kb. 3 órát töltöttünk el odabent és még így se láttuk a kiállítás felét sem, de azt hiszem fizikailag lehetetlen lenne mindet megnézni egyszerre. A lényeg így is megvolt: egy csomó egyiptomi múmia, római kori kövek, a Sutton Hoo-i viking leletek amik szintén szívem csücskei, és persze a maják :P Egészen elképesző három óra volt, biztos hogy egyszer még visszamegyek és megnézem a maradékot is. A múzeumnézés után Zsolti elment már nemtudom hova de megbeszéltünk egy találkozási pontot, mi meg anyuval átsétáltunk a Russell Sqauere-en lévő kis parkon, amit anyu volt olyan aranyos és nekem adott a szülinapomra... mármint jó, nyilván nem igazából de mi megegyeztünk hogy ez mostantól az én parkom :) Aztán pedig elmentünk egy közeli áruházba mert kellett valami kaja estére. Egyébként majdnem végig ilyen előrecsomagolt, mikróban elkészítendő cuccokon éltünk amivel nekem nem volt semmi problémám, szerintem ha ott élnék, akkor is így tennék. Tehát utána haza, egy gyors vacsora és irány a színház!
És akkor most így hirtelen nem tudom hogy folytassam. Szeretnék leírni minden egyes részletet hogy sose felejtsem el, és talán azt is fogom tenni... oké. Nagy levegő...
Egy kicsit elnéztük az időt úgyhogy végül az egész úton rohantunk, és kb. utolsónak érkeztünk meg de szerencsére még beengedtek. Teljesen nem úgy nézett ki a nézőtér ahogyan elképzeltem de le voltam nyűgözve, a látványtól is meg attól is hogy amikor beléptünk, éppen a Cinderella Shake Me című száma ment a lejátszóból, amit imádok. Kicsit nehézkesen de megtaláltuk a helyünket egy mogorva, fogalmam sincs hogy mit keresett ott egyáltalán típusú ázsiai asszonyság mellett, és vártuk hogy kezdődjön a darab. Közben egyik jó szám jött a másik után, Kiss Me Deadly, Cherry Pie... aztán elkezdödött. Először csak a zene hallgatott el, aztán megszólalt egy furcsán ismerős hang... nem kellett sokat várni és a gazdája be is mutatkozott: David Coverdale személyesen :D Na persze nem szó szerint mert csak felvételről szólt, és arról beszélt hogy kapcsoljuk ki a mobilunkat meg blablabla... ha más mondja talán csak lenémítom, de neki muszáj volt engedelmeskednem, na. Azt is mondta hogy ha esetleg tűz ütne ki, maradjunk nyugton és ne kezdjünk el énekelni semmit a Def Leppard Pyromania című lemezéről. Na ez nagyon tetszett mindenkinek :D Miután ilyen jól megteremtődött az alaphangulat, jó szórakozást kívánt nekünk, és elindult a darab. A következő egy és negyed órában pedig mást sem csináltam csak vigyorogtam, nevettem, énekeltem, tapsoltam, tátottam a szám és nem akartam hinni a szememnek. Azért egy és negyed óra mert volt egy szünet a darab felénél, de nekem csak perceknek tűnt az egész. Maga a darab pedig... hol is kezdjem? Először is, csodálatos hangja volt mindenkinek. Sherrie gyönyörű volt és valami eszméletlenül jól táncolt, Drew... jaj hogy is mondjam. Drew imádnivaló :D Lonny és Dennis rettentően viccesek, külön-külön is de főleg együtt, Franz, aki "not gay, just German" :DDD, a táncoslányok olyan dögösek hogy még a szokásonál is jobban örültem hogy nem pasi vagyok, Stacee pedig... Stacee... hát rá elég nehéz szavakat találni. Ő lenne ugyebár a hosszú szőke hajú, cowboykalapos fazon, a rocksztár, de ezzel az égvilágon semmit nem mondtam el. Azzal hogy jobban énekelte a Wanted Dead Or Alive-ot mint Jon Bon Jovi valaha és hogy olyan elképesztően szexi volt hogy végig azon imádkoztam hogy anya meg ne lássa az arckifejezésemet, hát ezzel már egy kicsit többet. De azt hiszem ez nem elég, a jövőbe nézve egy olyan posztot látok közeledni ami csak a Rock of Ages-ről, és legfőképpen Stacee Jaxx-ről fog szólni :P Ja igen, a srác egyébként, aki ezt az istent játssza, egy X-faktor győztes tüsihajú popénekes, néhány rettentően nyálas dallal, ami azért elég kiábrándító. DE STACEE. Ugh. Oké. Tovább. Az első félidő a Here I Go Again közös eléneklésével ért véget, majd kimentem a mosdóba miközben a háttérben elindult a Sweet Child O' Mine. Útközben felkapkodtam egy csomó plakátot amit a színpadról dobáltak le (Save The Strip!, meg ilyenek), a wc padlóján meg találtam egy olyan műanyag kamu öngyújtót amit elvileg a bejáratnál osztogattak, de mi már nem kaptunk. Semmi extra, csak egy öngyújtó alakú kis lámpa amit a lassú számok alatt lehetett lóbálni, de nagyon vicces. Miután visszakeveredtem a székemhez és átszellemült vigyorral hallgattam az 18 and Life-ot, próbáltam gyorsan elmagyarázni anyunak hogy miről is van szó a darabban. Ő nem nagyon tud angolul és emiatt egy kicsit féltem is hogy unni fogja, de legalább annyira fel volt dobva mint én és kiderült hogy egész sok mindent meg is értett a szövegelésből, ami remek. A második felvonás egy kicsit visszafogottabra sikerült mint az első de a legvége mindent vitt, a Don't Stop Believing közös eléneklésével, és közös alatt most az egész nézőteret értem. Ekkorra már mindenki talpon volt, máshogy nem is lehetett kibírni. Aztán vége lett, elindult a Rock of Ages (mármint a szám), én pedig csak arra bírtam gondolni: ezt még egyszer látnom kell. Ha csak ezért kell majd kijönnöm Londonba mielőtt leveszik műsorról, hát megteszem, de van egy olyan érzésem hogy fog ez még menni jó sokáig. Hihetetlenül jó volt és most nem tudtam leírni egy csomó vicces dolgot de tudom hogy ez így látatlanban semmit nem jelentene. De azért azt az egy plusz posztot megcsinálom majd, találtam néhány videót amikről legalább egy kicsit átjön az érzés... majd megátjátok.
És ööö azt hiszem nem folytatom a péntekkel. Arra jó lesz a következő bejegyzés...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum