Hát sziasztok :)

Lassan már egy hete itthon vagyok, mégsem írtam még egy szót sem Londonról, és ennek meg is van az oka. Egyszerűen... nem is tudom ezt hogy elmondani... amikor tavaly hazajöttem Barcelonából, még napokig úgy éreztem hogy egyszerűen nem tudok mit kezdeni az életemmel, szörnyű volt, vissza akartam menni, el akartam menekülni itthonról, csak még egy kis időre máshol lenni... igen, ennek elég nagy részben az volt az oka ahogy akkor a szüleim viselkedtek egymással, de volt ott más is... tulajdonképpen még miután hazajöttem sem voltam képes felfogni hogy én ezt tényleg megcsináltam. Összefoglalva, annyira különleges hatást tett rám az az egy hét Barcelonában, hogy alig vártam hogy megosszam mindenkivel minden percét. Most viszont egy kicsit sem volt ilyen érzésem. Valahogy az első perctől fogva hogy Londonban leszálltam a repülőről és körülnéztem, teljesen természetes volt hogy ott vagyok. Az első nap ugyan igényelt némi belerázódást de onnantól hogy felfogtam a metrók működését és szereztem egy térképet, esküszöm olyan volt mintha otthon lennék. Mintha mindig is ott éltem volna. Valószínűleg azért mert az utóbbi néhány évben elég alaposan elterveztem és elképzeltem mindent, hogy milyen lesz majd ha egyszer végre eljutok Londonba, és teljesen megdöbbentő módon, minden pontosan olyan volt. Nem ért meglpeetés, nem volt olyan érzésem hogy úristen, más ország, más kultúra, azt sem tudom hova kapkodjam a fejem... otthon éreztem magam, és talán ez az oka annak hogy amikor visszajöttem, nem volt egy perc rossz érzésem sem, mert tudtam hogy nemsokára úgyis megint ott leszek. Ez, meg persze a tény hogy most apa mosolyogva várt minket a reptéren és azóta mást sem csinál csak kérdezget hogy mi milyen volt... teljesen más az élmény mint a múltkor. De ha már itt tartunk muszáj megemlítenem az utolsó okot is amiért furcsamód egyáltalán nem bántam hogy haza kellett jönnünk: képtelen lettem volna akár csak még egy napot elviselni a bátyámmal. Itthon nincs gáz mert tulajdonképpen alig látom, de hogy egy hétig minden egyes nap szinte minden egyes percében ott van és beleszól és magyaráz és okoskodik és semmi nem tetszik neki, na ez már sok volt. Na de a lényeg: Londoban voltam, haza is jöttem onnan, és most illene mesélnem egy kicsit arról hogy mi mindent láttam, miket csináltam. A múltkor egész jól bejött a napokra lebontás, legyen most is az.

1. A hétfő reggel meglepően zökkenőmentesen indult. Kb. egy óra alvás után olyan éberen pattantam fel mint még soha, és a megbeszélt időben sikerült is elindulnunk. Apa vitt ki minket a reptérre ahol aztán hármasban maradtunk, és hallgathattam a bátyám panaszkodását arról hogy ez a család miért érzi mindig hogy minden azonnal kell, amikor még bőven van időnk indulásig... remélem örült amiért húsz percet álltunk sorban a csomagleadáshoz. Két és fél óra volt az út, közben sokat gondolkodtam azon hogy a Wizzair volt-e jobb vagy a Ryanair, de nem jutottam semmire. London öt repülőtere közül mi a Stanstedre érkeztünk, ez azt jelentette hogy még várt ránk egy másfél órás buszút is be a központba. Ebből aztán ilyen-olyan dugók miatt két és fél óra lett, de ez engem nem különösebben zavart. Előtte anya és Zsolti sikeresen összevesztek azon hogy én és anya minden apróságnak örülünk és ez Zsoltit zavarja... nem hittem volna hogy van ember a földön akit zavar ha mások örülnek, de úgy néz ki most megtaláltam. Tiszta szerencse hogy ráadásul még vérrokonok is vagyunk. A buszról láttam meg egyébként az első Rock of Ages plakátot is, ennek később még hatalmas jelentősége lesz. Miután megérkeztünk a Victoria állomásra, az előzetes terveknek megfelelően gyalog indultunk el a szállásra mert az első napra még nem akartunk bérletet venni. Nem egy akkora öröm négy gurulós bőröndöt végighúzni a városon, de szerencsére viszonylag hamar kiértünk a tömegből és csendes, nyugodt környékeken haladtunk át. Mi is egy ilyenben laktunk, London egyik legjobb kerületében, Kensingtonban (hivatalosan Kensington & Chelsea de az most lényegtelen). A szállásunk mondjuk finoman szólva sem olyan volt mint amire számítottunk, éppen felújítanak úgyhogy nem volt tv-nk, az első két éjszaka fűtésünk, de még padlószőnyegünk sem, de a végére egészen megszerettük a kis csöves szobánkat. Beköltözés után én szinte azonnal kidőltem, nem sokkal később anya is, Zsolti meg addig elment körbenézni a közelben. Néhány óra alvás után aztán mindannyian nekiindultunk és elsétáltunk a közeli Kensington Gardens-hez. Nem mentünk be mert már nem sok volt hátra zárásig de azért megnéztük az Albert herceg emlékművet, a Royal Albert Hallt, meg néhány múzeumot amik ott voltak a közelben, ezeket nyilván csak kívülről.

2. A hét igazán viszont csak kedden vette kezdetét. Úgy döntöttünk hogy aznap megnézünk egy egyiptomi múzeumot mert... hát pontosan nem tudom miért de rajta volt a listámon hogy ezeket érdemes lehet megnézni és anya egyik kolléganője is magyarározott valamit egy egyiptomi kiállításról ami nagyon jó, úgyhogy gondoltuk belerázódásnak tökéletes lesz. Előtte persze meg kellett venni a bérletet, aztán legalább kétszer rossz metróra szálltunk fel, de aztán csak meglett a vonal is meg az irány is, és sikerült odatalálnunk a múzeumhoz ami egyébként egy egyetem hátsó kis pincehelységében vagy milyében van. Mivel viszont nyitásig még volt hátra egy óránk, bementünk egy közeli könyvesboltba, és itt szépen el is ment ez az idő. Láttam vagy ötszáz könyvet amit szívesen elolvasnék de hát ez itthon is így szokott lenni... viszont láttam valami olyat is ami itthon nincs: Classic Rock Magazine, Van Halen-nel a borítóján és egy Reckless Love cikkel a közepén. Anya azt mondta megkaphatom de ne vegyük meg itt azonnal, lesz ez még máshol is. Ühüm. Hát nem, de ezt majd később :P Aztán megnéztük a múzeumot, tök érdekes volt, főleg hogy még fizetni sem kellett érte. Amikor végeztünk és nem tudtuk mi jöjjön most, megemlítettem hogy egészen véletlenül éppen abban az utcában vagyunk aminek a másik végében a Sherlockot forgatták, igazán odamehetnénk megnézni... igen, nem látsz ott mást csak egy ajtót meg mellette a Speedy's Bart de azért lefotóztattam magam ott is és ettől annyira széles jókedvem támadt hogy úgy éreztem ha most hazamennénk, én már akkor is csináltam valami érdekeset. Ezután elmetróztunk a King's Cross-ra, igazán nem nehéz kitalálni hogy miért... magára az állomásra viszont csak anya meg én mentünk be, Zsolti elment további könyvesboltokat keresgélni. Én lefotózkodtam a 9 és háromnegyedik vágánynál (tényleg van ilyen, esküszöm), aztán pedig ijedten vettem észre hogy az újságosoknál már csak a következő havit árulják abból ami nekem kell. Muszáj volt hát visszamenni azért az egyért és megvenni. Így is lett és nagyon örülök neki, azóta már többször is átolvasgattam és aaaaah. Az esti program pedig adott volt, itthon ugyanis találtam egy olyan múzeumot ahol minden hónap első keddén ünnepélyes gyertyagyújtós estet tartanak, és ez nekem annyira megtetszett hogy muszáj volt elmennünk. Kiderült hogy mások is hallottak a dologról úgyhogy végül röpke két és fél órás sorbanállás lett a dologból... naná hogy egész héten csak akkor esett az eső. De akkor nagyon. Szóval ott álldogálunk bőrig ázva, persze esernyő és kabát nélkül... ennél angolabb dolog talán nincs is :D Azt is megtudhattuk az egyik kapuőrtől hogy tulajdonképpen mi vagyunk a hibásak: "You're in England. If it's raining, you use an umbrella. If it's not raining, it will."... :D  Végül aztán csak bejutottunk és tényleg nagyon érdekes élmény volt, minden teremben sötétség és csak a gyertyák világítottak... nekem nagyon nagyon tetszett.

3. Szerdán, páros nap lévén, elmentünk a Buckigham palotához megnézni az őrségváltást. Megnézni, ugyebár... hát ez részemről nem jött össze. Talán ha három fejjel magasabbra növök akkor látok is valamit... de úgy sejtem nem egy akkora dolog ez mint amekkorára felfújják. Mert tulajdonképpen miből is áll az egész? Kisétál egy csomó őr az udvarra, kiabálnak egymásnak valamit amit rajtuk kívül senki nem hall, aztán megérkezik egy másik csapat őr egy másik helyről, és a vége nem tudom mi mert azt már nem vártuk meg. De az tetszett amikor a We Are The Champions-t bejátszották. Az okát nem tudom, de én örültem neki. Miközben sétáltunk a Trafalgar tér felé, anyuéknak sikerült ismét összeveszni, csak most durvábban. Anya mondott valamit amit Zsolti persze kijavított, mire anya megjegyezte hogy téged így nagyon fognak utálni az életben ha mindenbe belekötsz, mire Zsolti ráüvöltött hogy tudod mit, téged is sokan utálnak. Ez, talán mondanom sem kell, remek hangulatot teremtett a nap további részéhez. Azért én próbáltam a szép dolgokra fókuszálni, ezért elvezettem őket a nemzeti galériába festményeket nézni. Többen is mondták nekem utazás előtt hogy ne múzeumokban töltsük minden időnket de ez kihagyhatatlan volt, ingyenes, és gyönyörű. Utána lesétáltunk a parlamenthez, közben megnéztük a Downing street-i kormányzati épületeket, már ami látszott belőlük a rácson keresztül (szinte semmi), majd lényegében körbefotóztam az egész palotát (merthogy a parlament egy palota), az összes szobrot, a háborúellenes tüntetők sátrait, mindent. Közben próbáltam vigasztalni anyát aki addigra sírni kezdett... éljenek a családi nyaralások. Akkorra már nagyon elegem volt a balhézásból és kiabálásból úgyhogy átvezényeltem a társaságot a Baker Street-re, bedugtam őket egy pizzériába és egyszemélyes konfliktuskezelési tanfolyamot tartottam, már amennyire tőlem telt. Anya később azt mondta büszke rám és hogy csodálatosan kezeltem a dolgot, pedig nem csináltam mást csak próbáltam mindkettőt szembesíteni a másik álláspontjával, és józanul nézni az egyértelműt. Végül sikerrel jártam és az éttermet már úgy-ahogy baráti hangulatban hagytuk el, és ha már ott voltunk, elmentünk a Sherlock Holmes múzeumba. Na ez megintcsak nagyon érdekes volt, az ember nem is hinné hogy egy soha nem élt ember tiszteletére is lehet ilyen múzeumokat berendezni, de úgy néz ki mégis. Ezután pedig újra különváltunk és anyuval kettesben elmentünk a Stamford Bridge-hez ahol aznap játszott a Chelsea BL meccset a Benficával. Úgy éreztem magam mint egy utolsó áruló, de hát végülis nem magára a meccsre mentem el, csak a stadiont néztem meg kívülről meg magamba szívtam a meccshangulatot... és igen, azt kívántam bárcsak én is bemehetnék, jólvanna, nem kell így nézni rám.

Csütörtökön pedig tetőzött az egész utazás, de ezt majd egy következő bejegyzésben mert ez kezd röhejesen hosszúvá válni, és most jön az érdekes rész amit mindenkivel el akarok olvastatni, muhahaha.