Megjöttem :D

Remélem mindenki hangosan fellélegzik annak hallatán hogy a hétfőn felvázolt variációk közül az utolsó jött be, azazhogy azért nem írtam egészen mostanáig mert az egész tegnap délutánt átaludtam. Ma reggel ugyan lett volna némi időm de inkább mondattan házit csináltam, igaz hogy arra meg péntek a határidő de jól esett már letudni. Na de nem ez a lényeg :D

Amíg várakoztunk a vonatra egy csomót gondolkodtam azon hogy mégis mit fogok ide írni, és arra jutottam hogy fogalmam sincs mert lassan már minden koncert után ugyanazt mondom. Kivéve amikor nem, de ilyesmi szerencsére ritkán fordul elő, ezek a gonosz zenészek nem adnak rá okot :D Szóval biztos vagyok benne hogy hiába írnám le hogy elképesztő, hihetetlen, varázslatos, felfoghatatlan, életre szóló élmény... az olvasó azt gondolja: hagyjuk már, mindig ezt mondja. És tényleg mindig ezt mondom, mert tényleg mindig így érzek! Hiszen hogyan máshogy írsz le valamit amire már négy éve vársz és amiről már majdnem lemondtál, mint hogy felfoghatatlan? És hogyan írsz le valamit ami elérte hogy két órán keresztül tátott szájjal nézd ami előtted történik és megkérdőjelezz mindent amit eddig biztosnak gondoltál, mint hogy varázslatos? Úgyhogy nem fogok szabadkozni. Aki azt akarja hinni hogy csak megszokásból dobálózom ilyen nagy szavakkal, az higgye azt. De aki ismer az pontosan tudja hogy semmi nem véletlen amit írok.

Most hogy ezt tisztáztuk, mesélek egy kicsit a keddi napról, illetve hát arról a részéről ami minket most érdekel. Úgy kezdődött hogy majdnem lekéstük a vonatot, amit vehettem volna akár rossz jelnek is de akkor valahogy úgy éreztem Isten nem hiába adta nekem ezt a lehetőséget, úgyhogy nem is fogja csak úgy elvenni tőlem. Az odaút eléggé eseménytelenül telt, de legalább rengeteg izgalmas dolgot megtudhattam a német és a latin nyelv közti különbségekről a bátyám jóvoltából... nem tudom meddig bírtam volna még elviselni, szerencsére csak három óra volt az út. Miután kigyönyörködtem magam a Westbahnhof épületében, rábeszéltem Zsoltit hogy mivel még bőven van időnk és hideg sincsen, ne metrózzunk el egyből a Gasometerhez hanem sétáljunk egy kicsit. Úgyhogy legyalogoltunk két metrómegállónyi távot, talán mondanom sem kell hogy mennyire sokkal gyönyörűbb minden Budapesthez képest. Most nem sznoboskodni akarok vagy ilyesmi, de ez tény: a mi nagykörutunk egy kalap szar a bécsi megfelelőjéhez képest. Az egész tele van élettel, színes, modern, vidám, és a körúttal ellentétben itt egy cseppet sem éreztem fenyegetve magam, még este sem. Úgyhogy lényegében még egy negyed órája sem voltunk ott amikor én már terveket szövögettem arról hogy egyszer majd visszajövök mint turista, és alaposabban körülnézek a városban. Aztán a következő nagy meglepetés akkor ért amikor odaértünk a Gasometerhez és kiderült hogy ez se az a lepukkant külváros mint aminek képzeltem, hanem egy komplett bevásárló- és lakónegyed, ipari területnek álcázva. Különben pont ez a lényege: valaha gázgyár volt, ami aztán bezárt és átépítették, úgyhogy most lényegében mindent megtalálsz benne amire szükséged van. Többek között egy koncerttermet is, ami amolyan helyi PeCsa lehet, legalábbis a méretei hasonlóak. Pont ezért érhetetlen hogy miért nem éri meg Magyarországra leszervezni egy ilyen koncertet, ennyien simán lennénk szerintem itt is. Na mindegy. Előzetesen nem tudtam hogy mi lesz az előzenekar, féltem hogy ez a része unalomba fullad majd a dolognak, de már régen csalódtam ilyen kellemeset. A banda neve The Treatment, és engem teljesen lenyűgöztek. Egy nagyon fiatal angol csapatról van szó, akik amolyan igazi dögös-tökös hard rockot játszanak, eszméletlenül profin és lelkesen. Ja igen, amikor azt mondom "fiatal csapat", azt értsétek szó szerint: ránézésre max 21-re tippelem az átlagéletkorukat. Alig találni róluk infót a neten, még a tagok nevét se sikerült megfejtenem, de egy klipjük azért van:



Most ez így meghallgatva egyébként nem tűnik annyira nagy számnak de élőben nagyon ütöttek, azért majd megpróbálom megszerezni azt az egy szem albumukat.

Ami még nagyon más Budapesthez képest, az a pontosság. Ilyennel én még az életben nem találkoztam. Nem hogy időben, de korábban kezdődött a koncert. Korábban! Nem sokkal, csak öt perccel, de akkoris. Egy kicsit sokkoló volt :D Aztán úgy kb. fél perc alatt mindenről megfeledkeztem és majdnem két órán keresztül csak az járt a fejemben hogy ilyen nincs. Ember ez egy általán? Mármint azt eddig is tudtam hogy zseni, meg volt úgy egy elképzelés a fejemben hogy nagyjából milyen lehet egy Alice Cooper koncert... tudtam hogy van kígyó, guillotine meg egyéb nyalánkságok, de erre sosem számítottam. Nem is tudom hogy tudnám úgy leírni hogy átadjam a lényeget... mert hiába mondom el hogy minden szám alatt más ruhában jelent meg és más színpadi kellékeket vetett be, nagy ügy, ezt sokan csinálják. De abban biztos vagyok benne hogy nem így. Az a legdurvább az egészben hogy mindent elhiszel neki. Hiába tudod róla egyébként hogy hithű katolikus, minden héten templomba jár, huszonsok éve házas, több gyereke van és amúgy egy teljesen normális, vicces és aranyos ember, amikor előtted áll a színpadon minden további nélkül elhiszed neki hogy sorozatgyilkos, elmebeteg, nekrofil, meg még Isten tudja mi... tulajdonképpen félelmetes. Nem is koncert volt ez hanem egyfajta színházi előadás, ahol minden szerepet Alice Cooper játszik. Ebben annak is elég nagy része van hogy egyáltalán nem kommunikál a közönséggel, vagy legalábbis nem úgy ahogy azt koncerteken szokás. Nem mondja el hogy de jó látni minket, meg hogy ez és ez lesz a következő szám... a végén azért persze megköszön mindent, de pont ez az, olyan az is mint amikor a színészek kijönnek az előadás végén meghajolni. Ez benne a zseniális. Egyszerűen fogalmam sincs hogy csinálja de engem teljesen lenyűgözött. Azért bevallom egy kicsit elszorult a torkom amikor az Elected alatt kijött az osztrák zászlóval... ez így mégsem ugyanaz :( De ezen sem sokáig gondolkodtam, túlságosan el voltam foglalva azzal hogy az államat keresgéltem a padlón. Meg persze marékszámra gyűjtöttem a konfettit és színes szalagot amit hazahozhatok emlékbe. Aztán vettem két pólót. Kettőt mert amelyiket eredetileg akartam az nem volt a méretemben úgyhogy kárpótlásul megvettem a másikat, aztán a csarnok előtt az utcán egy árusnál mégiscsak találtam megfelelőt az elsőből is. Sosem szoktam ilyen utcai árusoknál pólót venni mert fene tudja mennyire megbízható a minőség, de annyira mondogatta a bácsi hogy cénajró cénajró meg különbenis kit érdekel, kell és kész. Úgyhogy most van egy Welcome 2 My Nightmare albumborítós pólóm, meg egy olyan ami fehér és piros betűkkel van ráírva hogy I'LL BITE YOUR FACE OFF. Iszonyúan tetszik mindkettő. Na de hol is voltam? Ja igen, vége a koncertnek, teljes döbbenet, katarzis, minden ami kell... az a fura hogy nagyon kevés, a szó legszorosabb értelmében vett "kedvenc" számomat játszotta, és ez a legkevésbé sem érdekelt. Oké, elviseltem volna még egy Bed of Nails-t vagy Snakebite-ot mondjuk, de egyáltalán nem volt hiányérzetem. Ez így volt tökéletes. És akkor ezek után jött még csak az igazán izgalmas része az estének: hat órányi várakozás a vonatra. Rémületesen hangzik de tulajdonképpen én nagyon élveztem. Szinte nyárias idő volt, azt is megkockáztatom hogy akár még a szabadban is kibírtuk volna, de azért nem baj hogy nem kellett ehhez folyamodnunk. Alapból volt egy óra mire kijutottunk az épületből, aztán háromig ültünk egy McDonald's-ban, utána sétáltunk egy órát, majd még egy órát vártunk az első metróra, amivel elmentünk az állomásig, itt meg már csak kb. fél óra volt hátra az első vonatig. Helyet is találtunk rajta úgyhogy tényleg minden tökéletesen alakult. Kb. egy órát sikerült aludnom, aminek persze az lett az eredménye hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem az aznapi óráimon. Mert természetesen ahogy azt jó egyetemistához illik, haza se jöttünk hanem csak átvettük a cuccainkat anyutól, és irány a suli. Aztán meg csak ültem irodalmon, az órámat néztem és azon gondolkodtam hogy ez mennyire elképesztően szürreális: pontosan egy fél nappal ezelőtt még Alice Cooper lábai előtt hevertem (ha nem szó szerint de akkoris), most meg itt ülök és azt hallgatom hogy Thomas Gray vajon miért pont egy falusi temetőben írta meg az elégiáját és miért nem máshol. Nagyon szép az a vers egyébként, de most nem ez a lényeg :D

És most itt vagyok. Egy újabb életre szóló élménnyel gazdagabban, azon töprengve hogy vajon van-e ennél feljebb. Persze ez hülyeség, nyilván van. Például ha legközelebb már a magyar zászlót láthatnám...