Kis összefoglaló az elmúlt napokról.

Éppen most nézegettem hogy tavaly ilyenkor volt hogy naponta háromszor is blogoltam. Na nem mindig komolyan, volt hogy csak egy-egy videót vagy képet raktam be, de akkoris. Nem véletlenül voltak 21-22 bejegyzéseim havonta. Mondjuk mentségemre legyen mondva, tavaly a VB elég sok témát szolgáltatott írásra. Most csak a Copa America van amiről ez a legkevésé sem mondható el. Argentína kiesett, Brazília kiesett... úgyhogy anyuval arra a közös megegyezésre jutottunk hogy mostantól Venezuelának fogunk szurkolni. Mert miért ne.

Most viszont arra gondoltam kicsit utolérem magam, lévén hogy csütörtök óta lényegében minden nap történt valami érdekes. Vagy legalábbis olyasmi amiről írni lehet. Ugye ott ejtetettem el a fonalat hogy csütörtökön kora délután agyonizzadva és fájós lábbal hazatántorogtam a Four Seasons hotel elől és próbáltam úgy tenni mintha semmi különös nem történt volna. Mint ahogy úgy is volt... de a történethez hozzátartozik hogy anya még mindig úgy tudja hogy egy barátommal találkoztam, és lényegében randiztunk. Ugyan vagy húszszor elmondtam hogy EZ NEM RANDI!!!... de akkor meg azt nem értette hogy miért voltam reggel olyan izgatott, na meg hogy egyáltalán miért találkoztunk... úgyhogy össze-vissza habogtam mindenféle hülyeséget, aminek a végén azt szűrte le hogy behülyítettem szerencsétlen srácot, mert ő biztos számított valamire. Pedig nem. Tényleg nem randi volt, azért találkoztunk hogy aztán együtt tarháljunk autogrammot különböző rocksztároktól. Csak hát ez volt az az aprócska részlet amit elmulasztottam megemlíteni mert anya kitér a hitéből ha megtudja, számára ez bőven kimeríti a bődületes nagy állatság fogalmát... főleg hogy nem jártunk sikerrel. Úgyhogy azóta is ferde szemmel méreget és különböző trükkökkel próbálja kicsikarni belőlem hogy mégis mi lesz ennek a kapcsolatnak a jövője... egy darabig vices volt de most már eléggé kínos, remélem napokon belül elfelejti a témát. Na de a lényeg az hogy csütörtök délután még mennem kellett máshova is: találkozóm volt a keresztanyámmal. Eredetileg azért mentem hogy elkérjem tőle a strandbérleteket amiket névnapomra szerzett, és csak amikor odaértem akkor derült ki hogy ő még vásárolni is szeretne velem. Ezt nagyon trükkösen eltitkolták előlem, biztos azért mert ha előre tudom akkor keresek valami kifogást és el sem megyek... nekem ugyanis ez a rémálmom. Egy plázában sorra járni a ruhaboltokat és csicsábbnál csicsább cuccok között kutakodni, és közben folyamatosan mint egy gép hajtogatni hgy "Nem... nem... nem igazán... ez nem az én stílusom... ááá nem..."... satöbbi. Most azt hittem ezt viszonylag rövidre foghatjuk mert egyből az első boltban találtunk egy felsőt ami egész jó, de igazság szerint csak azért hagytam hogy megvegye nekem mert tényleg azt hittem hogy akkor ennyi, végeztünk. De nem. Mentünk tovább, boltról boltra. Jáj. Egyébként az egészben az a legröhejesebb hogy elméletben nekem van a világon a legegyszerűbb ízlésem. De tényleg. Alul sötétszínű farmer, fölül egy sima póló vagy ujjatlan felső, totál egyszerű szabás, esetleg valami értelmes minta vagy felirat rajta. Ennyi. Nem túl bonyolult, igaz? Csak hát ilyet sehol nem árulnak mert nem ez a divat. Soha nem ez. Hanem mindenhol fodrok, masnik, virágok, flitterek... szörnyű! Ezek után a könyvesboltba bemenni olyan érzés volt mint amikor órákon át tartó tűző napon gyaloglás után bemész egy légkondicionált terembe. Pont olyan. És ott találtam is néhány nagyon érdekes dolgot. Túl sokat is, az a baj. Mert a könyvesboltokkal meg ez a probléma: legszívesebben a fél készletet felvásárolnám, annyira érdekesnek tűnnek, de ahhoz meg túl drágák hogy megvegyem és aztán ne tetszen.  Úgyhogy nem vettem semmit de felírtam néhány könyv címét meg szerzőjét, biztos ami biztos. Majd utánanézek hátha Bookline-on hozzájutok kedvezménnyel.

Ez volt tehát a csütörtöki program. A pénteki ennél sokkal izgalmasabbnak ígérkezett (nem számítva természetesen a szállodás dolgot, mert annál kevés izgalmasabb dolgot fogok csinálni egész nyáron), annak ellenére hogy egy jó nagy része ennek is plázázással telt. Egy hatalmas különbség azonban akadt az előző naphoz képest: most célirányosan mentem, és egyedül. Anya ugyanis megbízott hogy menjek el az Árkádba és keressek meg neki egy blúzt, mert ahol ő nézte ott nem volt de azt mondták hogy itt még lehet... satöbbi. Nekem ez nagyon jól jött mert amúgyis tervezgettem egy utat valamelyik általam ismert Media Markt-ba vagy Saturnba, és mit ad Isten, az Árkádban van ilyesmi. Úgyhogy odametróztam, és eltöltöttem egy jó hosszú időt azzal hogy kerestem azt a bizonyos blúzt ami anyunak kellett. Aztán amikor végre megtaláltam kiderült hogy nincs abban a színben amiben kellett volna, de ki vagyok én hogy feladjam. Megkérdeztem a pénztáros csajt aki szerint a Vörösmarty téri üzletben bizos hogy lesz. Úgyhogy jött aminek jönnie kellett: anya megkért hogy nézzek el oda is. De előbb még muszáj volt bemennem a Media Markt-ba ha már ott voltam. Whitesnake-et kerestem, egészen pontosan az 1987-es albumot. Eddig az egyetlen hely ahol tudom hogy kapható az a CD Pince de gondoltam hátha szerencsém lesz és elintézhetem anélkül hogy oda el kéne fáradnom. Hát, nem jött össze. Viszont ahogy nézegetem a többi CD-t, egyszercsak megjelenik mellettem egy srác, egy digipackos Forevermore-ral a kezében. Majdnem megkérdeztem tőle hogy honnan szedte mert én olyat nem láttam sehol, de aztán gndoltam megtalálom magamtól is. Biztos az újdonságoknál van. De nem volt, és mire visszaértem a megfelelő polcokhoz a srác már eltűnt. Úgyhogy a következő 10 percet azzal töltöttem hogy kerestem vagy a srácot vagy a CD-t, mert én nem hiszem el hogy csak egy példány lett volna belőle. Aztán meguntam az eredménytelen keresést és elidultam kifele, erre mit látok? Ott virít a CD a polcon, ahol eredetileg lennie kellett volna. Biztos azután tette vissza hogy én arra jártam, de végülis ez mindegy is. Lekaptam a polcról és megvettem. Nem ez volt a terv, nem is nagyon ragaszkodtam hozzá hogy nekem ez meglegyen, legalábbis egyelőre még nem... de gondoltam előbb-utóbb úgyis meg akarnám venni és akkor már az életben nem találnék olyan példányt amin matrica hirdeti: Whitesnake koncert, 2011. július 13., Petőfi Csarnok. Úgyhogy nem hagyhattam ott, na :) Ezután a kis kitérő után átmetróztam a Vörösmarty térre és körbejártam egy újabb üzletet, és ezúttal szerencsével jártam: megtaláltam a blúzt anyunak és meg is vettem. Cool story bro.
Aztán pedig nem sok időt töltöttem itthon mert fél 7-kor indulnom kellett a Mamutba. Azt hiszem ki lehet találni hogy miért: megnézni az új Harry Potter-t. Úgy volt hogy Ágival nézem meg de aztán ő lement Balatonra én pedig nagyon-nagyon szerettem volna a bemutató napján látni... ezért elég rosszul is érzem magam de természetesen elmegyek majd vele is csak még meg kell beszélnünk hogy mikor. A lényeg az hogy most anyuval mentem mert az utolsó kettőt is vele láttam, akkor már fejezzük is be így a sorozatot. És azt kell hogy mondjam, teljesen azt kaptam amire számítottam. Magamtól is és a filmtől is. Magamtól, mert már a Warner Bros logó megjelenésekor csorogni kezdtek a könnyeim, és a filmtől, mert tökéletes lezárás volt. Nem igazán vagyok a HP filmek híve de azt hiszem most eljutottam arra a pontra (a legjobbkor, most hogy nem lesz több rész) hogy az elején még csóváltam a fejem amikor változást észleltem a könyvhöz képest, de aztán képes voltam erről elfeledkezni és átadni magam a filmnek. Azt hiszem végre megértettem hogy egyszerűen nem lehet mindig olyan mint a könyv, de nem is kell annak lennie. Így, bár imádom a könyvbeli csókjelenetet Ron és Hermione között, a filmbeli is tetszett. Azért meg hálát adtam a rendezőnek meg mindenkinek akinek köze volt hozzá hogy a haláleseteket nem részletezték túlságosan, így is végigsírtam az egészet. Anya kérdezte is hogy mi a bajom, mert már akkor rákezdtem amikor még igazából semmi nem történt, csak George feltett egy kérdést: Jól vagy, Freddie? :'( Pedig akkor még teljesen jól volt mindenki. Aztán a végén alig akartam kijönni, csak néztem a képernyőt és azt hajtogattam magamnak hogy ez nem a vége, nem, nem lehet vége... aztán anya kiráncigált mert már csak mi maradtunk és jött volna a személyzet takarítani. De hát... lényegében már minden elmondtam erről a múltkor. És amikor néhány idióta elkezdett vihorászni a végén, a King's Cross-os résznél, akkor gyilkolni tudtam volna. És... most igazából jelenetről jelenetre ki tudnám elemezni az egészet... hogy mennyire gyönyörű volt a Piton-Lily rész és Alan Rickman milyen zseniálisan játszott most is... hogy mennyire boldoggá tett amikor megtudtam hogy a film szerint Neville szerelmes Lunába... ez ugyan egy elég nagy változtatás a könyvhöz képest de valami olyasmi ami oda is beleillett volna, úgyhogy egyáltalán nem haragszom érte. Aztán... hogy mennyire elképesztően megindító volt amikor McGalagony életre keltette a lovagi páncélokat... "Veszélyben a Roxfort!"... ettől már a könyvet olvasva is mindig libabőrös lettem. Meg még egy csomó mindent. Nagyon-nagyon tetszett. Már alig várom hogy újra megnézzem, aztán pedig az összeset egyszerre. De előbb a könyveket fogom újraolvasni, ki tudja már hanyadszorra. Egyébként ma hallgattam a The Best Is Yet To Come című Scorpions számot és azon gondolkodtam hogy ez a rész totál igaz rám és a Harry Potter-re: "And how can I live without you? You're such a part of me, and you've always been the one, keeping me forever young... and the best is yet to come." :) És bizonyos szempontból az is igaz hogy a java még hátravan. Októberben ugyanis jön a Pottermore... ááá annyi minden van megint amit várni lehet, imádomimádomimádom! :D Mozi után aztán a villamosmegállóban összefutottunk Szandival, ez eléggé kínos volt. Vagyishát... inkább szomorú. Engem legalábbis elszomorított. Régebben órákat tudtunk átbeszélni a semmiről és mindig megértettük egymást, mi voltunk a tökéletes barátság mintaképe. Most meg alig találtunk témát. Lehet az is belejátszott hogy ott volt az én részemről anya, az övéről meg a pasija, de akkoris. Ettől egy kicsit tényleg elszomorodtam.

Szombaton aztán mondhatni kipihentem a énteki fáradalmakat: apuval elmentünk strandra. Ha már egyszer van bérletünk... És igazából nagyon élveztem. Tökéletes idő volt, nem akkora hőség mint néhány nappal előtte hanem kellemesen meleg. Volt egy pont amikor csak feküdtem és néztem a fölém hajló faágakat és a tökéletesen felhőtlen eget... imááádom az ilyet :) Amikor pedig nem az ég szemlélésével voltam elfoglalva akkor természetesen fürödtem, illetve úsztam. Legalábbis megpróbáltam. Az igazság az hogy elég elkeserítő módon mintha elfelejtettem volna hogyan kell víz alatt lenni. Szinte azonnal elment a levegőm, telement az orrom, minden bajom volt. Néhány hossz után aztán belejöttem de ezen eléggé meglepődtem, nem hittem volna hogy ez megtörténhet. Korábban 10 éven keresztül úsztam, nem versenyszerűen de azért hetente kétszer 1 órában. Aztán abbahagytam mert elegem lett abból hogy egy pasas mondja meg hogy miből mennyit ússzak... és azóta lényegében nem is voltam egyszer se. Pedig szeretek úszni. Úgyhogy remélem idővel visszaszokok rá és akkor minta mi sem történt volna. Csak néhány órát voltunk kint aztán hazafelé vettünk magunknak gyrost, és itthon a teraszra kiülve ettük meg. Kicsit bűntudatom volt hogy mi így elvagyunk miközben anya egész nap dolgozik... aztán elhatároztam hogy az egyik szabadnapján elmegyek majd vele is és akkor helyrerázódik a lelkiismeretem. A nap további rézéből semmire nem emlékszem csa arra hogy éjféltől néztük az Argentína-Uruguay meccset. A végére teljesen ideges voltam de nem az eredmény miatt, addigra az már rég nem érdekelt... hanem mert apuval focit nézni katasztrófa. Kevés dolgot szeretek ennyire az életben de ő még ezt is elrontja. Úgyhogy a hosszabbítást már nem néztem meg, addigra már amúgyis hajnali 2 volt.

A vasárnap aztán valószínűleg az egész nyár egyik legrosszabb napja volt. Egész nap arra vártunk hogy apa mikor áll fel és közli hogy induljunk, mert úgy volt hogy kimegyünk a telekre és hazahozunk néhány dolgot. Úgyhogy én egész nap be se nyomtam a gépet meg igazából semmi mást sem csináltam, mert gondoltam minek ha majd úgyis félbe kell hagynom. Aztán teltek-múltak az órák... semmi. Jó, most már nem kezdek bele amibe akarok, biztos mindjárt megyünk... és ez ment egész nap. Aztán este felé közölte apa hogy na menjünk. Átöltöztem, készenlétbe helyeztem magam... mire azt mondja rám nincs is szükség, minek mennék ki. Aaaaaaaaaargh basszus nem tudtad volna ezt reggel kitalálni? Na mindegy... ők kimentek én meg maradtam itthon. Aztán úgy egy óra múlva visszajöttek egy hatalmas adag frissen szedett ribizlivel. Úgyhogy az esti program is megvolt: ribizlimosás és szemezgetés. Én anyuval ültem a konyhaasztalnál és hallgattam ahogy panaszkodik... szegénynek már eléggé kellett valaki akinek kiöntheti a lelkét, munkáról, apáról, mindenről... a gond csak az hogy a legtöbb dolgot már sokadszorra hallom és különben is tudom, mert én is átéltem... de ez még mindig jobb volt mint ami utána következett, mert akkor meg rólam volt szó. Újra tudatosult bennem amit igazából már régóta tudok: anya sokkal jobban örülne ha egy folyton vásárolgatni akaró, hétvégente bulizni járó cicababa lenne a lánya mint én. Azt is megtudtam hogy szerinte a személyiségemmel senkit nem fogok tudni lenyűgözi. Milyen jó is ezt az ember saját anyjától hallani. De nem húztam fel magam különösebben, inkább kikapcsoltam az agyam és a Bohemian Rhapsody-t énekelgettem magamban. Mára pedig ki volt adva a feladat: ugyanezt kell csinálnom, tehát ribizlit pucolni, lehetőleg az egész vödörnyit. Úgyhogy pont ezt csináltam, kis változtatásokkal. A nappali szönyegét beborítottam nejlonzacskókkal, arra tettem a vizes edényt meg mindent, aztán letelepetdem a tv elé és benyomtam az Exposed-ot. Olyan régen nem láttam már, de még mindig hihetetlenül vicces. De az csak másfél órás és még bőven volt pucolnivalóm, úgyhogy következett a Mötley Crüe Greatest Video Hits DVD, tehát az összes klipjük Nikki és Tommy kommentárjával. Na ez nagyon érdekes volt csak eléggé elvonta a figyelmemet a munkáról, mert nem tudtam nem nézni a klipeket. Amikor pedig ez is lement, jött a Poison-féle Seven Days Live. Mmm. Ezt most láttam először pedig már jó régóta megvan. Kicsit furcsa volt mert ez már a Richie Kotzen-es Poison és így azért nem ugyanúgy szólnak a nagy kedvencek... ami nem feltétlenül Richie hibája mert ő zseniális, inkább Bret változott rengeteget az első lemezek óta. De azért a végére nagyon belejöttem, az utolsó néhány számra már hagytam a ribizlit a fenébe és inkább ugráltam meg táncoltam és énekeltem velük együtt. A Something to Believe In pedig még sosem volt ennyire gyönyörű mint ebben a verzóban. Összesen öt órát töltöttem pucolással, a végére eléggé elegem lett belőle de azért nem panaszkodom, kifejezetten jól éreztem magam közben.

És most itt tartunk. Azt hiszem ideje befejeznem a pofázást és elküldenem ezt...