Megkísérlem újra fellendíteni a blogot a januári mélyrepülés után.

Első körben még az előző posztra reflektálva: igen. Eladtuk. És hogy ez milyen érzésekkel tölt el engem... hát ez egy érdekes kérdés, fejtsük is ki részletesen. (XD oké, nem-focibuziknak ajánlom a következő bekezdésre ugrást). Szóval legutóbb annyiban maradtunk hogy menni akar de még semmi nem biztos. A hétfői nap egy az egyben ismétlése volt október 12-nek: egész nap ültem a gép előtt és különböző oldalakat frissítgettem. Az volt ugye az átigazolási időszak utolsó napja, tudtuk hogy ebben a pár órában mindenképpen hírt kapunk arról hogy akkor mégis mi lesz. Amikor én becsatlakoztam a várakozásba még az volt a legújabb hír hogy Torres épp Londonba tart egy helikopteren, hogy átessen az orvosi vizsgálaton. Aztán ebből később autó lett, amikor pedig már órák óta semmit nem hallottunk kezdtük poénra venni a dolgot. Akkor nagyon jókat nevettem... ja igen, a történethez tudni kell hogy leginkább ONTD-n követtem az eseményeket és az ottani Chelsea drukkerlányok igen szórakoztató társaságnak bizonyultak, nagyon megkedveltem most őket. Az előző naptól eltérően nem voltam se szomorú, se ideges, se semmi, igazából semmit nem éreztem, csak ültem és vártam. Aztán valamikor félúton elkezdtek érkezni a hírek arról hogy megvesszük Andy Carroll-t a Newcastle-től, először 30, aztán 35 millió fontért. Namármost ez egy elképesztően nagy összeg és enyhén szólva túl sok a srác képességeihez és eredményeihez képest, de sajnos nem volt mit tenni, szorított az idő és kellett egy csatár, egy hét alatt bizonyára értelmesebb döntéseket lehetett volna hozni de erre nem volt lehetőségünk, ezt köszönjük is meg Fernando-nak. Egyébként nemigen tudtam hogy ki ez a srác, a nevét ismertem de nem nagyon tudtam hova tenn, egy gyors gugli és... Úúúristen Jézusom, is this real life? Csak hogy értsétek, íme Andy Carroll:



Míg a lányok egyik fele ájuldozott az ára miatt, a másik fele pedig azt taglalta hogy le kéne vágatnia a haját, én már tudtam hogy imádom a srácot. De ekkor még messze volt a vége. Szóval a mienk Carroll, a mienk Suárez... na de mi van Torres-el, megy vagy marad? Én megmondom őszintén, a végsőkig reménykedtem abban hogy marad. Nagyon szerettem a srácot na. El tudtam képzelni hogy mit kap majd a szurkolóktól a következő meccsen maradása esetén és hogy elég nehéz lesz visszanyerni a bizalmunkat, de mégis szerettem volna ha valahogy sikerül maradásra bírni. A reményeim abban a percben oszlottak el végleg amikor elolvastam az Andyről szóló közleményt a hivatalos oldalon, miszerint "Andy Carroll will wear the nr. 9 shirt for Liverpool". Hát akkor azt hiszem ennyi. Nemsokára hivatalossá is vált a dolog, Torres a Chelsea-é... valaki belinkelte YouTube-ról a kedvenc Torres songos videómat, sírtam rajta egy sort (aznap először)... és itt egy kicsit összefolynak a dolgok, nem emlékszem hogy a maradék az aznap történt-e vagy csak másnap... de a lényeg hogy a későbbiekben egy világ dőlt össze bennem. Konferencia nem történt az este folyamán de egy interjút azért mégiscsak adott, és minden amit abban mondott olyan szinten volt undorító és pofátlan és tiszteletlen és hálátlan és... egyszóval kiakadtam. Kezdve azzal hogy "It is every footballer's dream to play at a top level club and now I can do that." NOW, érted, now, három év a Liverpoolnál bazdmeg nem volt elég? Aztán ott volt az is hogy "Chelsea always showed a great respect for me." Ja, naná. És persze "I'm very happy and proud to be a Chelsea player." Hát akkor legyél boldog bazdmeg mert hogy ott az életben nem fog téged senki úgy szeretni ahogy mi tettük, az száz. Az én reakciómból nagyjából ki lehet találni hogy hogy reagált mindenki más. A szomorúságunk egy perc alatt méreggé változott, és szerintem mostanra már nincs olyan Liverpool drukker a földön aki bánja a dolgot. Én csak azt sajnálom hogy így kellett véget érnie. Legenda lehetett volna, de ezek után jobban teszi ha a városnak a közelébe sem megy. Az egyetlen gond csak az volt hogy bármennyire is úgy éreztem, ahogy, mégsem tudtam megszabadulni a gondolatától. 1-én bementem az egyetemre jegyet beiratni és szó szerint mindeg egyes dalt amit útközben hallgattam hozzá tudtam csatolni valahogy. A legdurvább az Every Rose utolsó versszaka:

And now I hear you found somebody new
And that I never meant that much to you
To hear that tears me up inside
And to see you cuts me like a knife.

Mert ez lesz vasárnap ha majd ellenünk játszik. Egyelőre a gondolata is fáj és azt az interjút sem bírtam egy fél napig megnézni, addig csak arra hagyatkoztam amit a többiek kiidézgettek belőle mert a látványa is feldühített, ugyanakkor ha majd meglátom Chelsea mezben, szerintem újra szomorú leszek. Ez van, iszonyú vegyesek az érzéseim. De egyvalami biztos: Luis Suárez tegnap az első meccsén góllal mutatkozott be, nyertünk, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag teljes bizonyossággal érzem hogy ott leszünk a top 4-ben a szezon végén. Remélhetőleg a Chelsea-t kiszorítva. Úristen az de jó lenne...!

And then he proved he’s not a red, Torres, Torres
I'm off to Stamford Bridge he said, Torres, Torres
He kissed the badge upon his chest,
Handed in his transfer request,
Fernando Torres, told us a pack of lies!

Or whatever. Az utóbbi néhány napban milliónyi ilyen átköltés jelent meg a neten, de nem fogok hazudni, nálam az eredeti mindent visz. És nagyon-nagyon fáj hogy soha nem fogom tudni énekelni az Anfielden.

Oké, hazudtam, nem lesz következő bekezdés. Sziasztok.